Először is, valóban képes erre az állat? Néhány évvel ezelőtt egy német zoológus kölcsönvett Kiel városában élő gazdájától néhány macskát. Zárt dobozba rakta az állatokat, és szándékosan bonyolult, kacskaringós útvonalat választva, körbe-körbe furikázott velük, hogy minél jobban összezavarja őket. Ekkor kihajtott a városból, egy több mérföldnyi távolságra lévő mezőre, ahol korábban hatalmas labirintust állított fel. Az útvesztő közepéből huszonnégy, sugarasan elhelyezkedő folyosó indult ki tizenöt fokos osztásban, a szélrózsa minden irányába. A labirintust lefedték, hogy se a nap, se a csillagok fénye ne hatolhasson belé, megkönnyítve a tájékozódást. Valamennyi macskát elhelyezték a labirintusban, majd hagyták őket bolyongani, amíg ki-ki választott magának egy folyosót. Az esetek többségében abban az irányban indultak el az állatok, amerre az otthonuk volt.
Amikor közreadták a kísérlet eredményét egy nemzetközi konferencián, a jelenlévők zöme – köztük magam is – hitetlenkedve fogadta a hírt. Nyilvánvalóan szigorú feltételek mellett folyt a kísérlet, ám a macskák tájékozódási képességét tükröző eredmények olyan megdöbbentőek voltak, hogy nem akartunk hinni a fülünknek. Lennie kell valami hibának a kísérleti módszerben. A legkézenfekvőbb feltevés az volt, hogy a macskák memóriatérkép alapján tájékozódtak. Talán fejben tartották a sok kanyart és fordulatot, s folyamatosan korrigálták magukban a hazafelé vezető útvonalakat.
Ezt a kétséget is eloszlatta azonban néhány további kísérlet, melyekre az Egyesült Államokban került sor. Utazás előtt altatót kevertek a macskáik ételébe, s a mély álomba zuhant állatokat elszállították a kísérlet színhelyére. Ott megvárták, amíg magukhoz térnek, s csak ezután kezdték meg a kísérletet. Csodálatosképpen így is tudták az állatok, hogy merre induljanak haza.
Azóta számos további navigációs kísérletet végeztek más állatfajokkal is, s egyértelműen bebizonyosodott, hogy jó néhány faj, beleértve az embert, rendkívül érzékeny a föld mágneses mezőire, ami lehetővé teszi, hogy vizuális támpontok nélkül is hazataláljanak. Akkor tapintottak rá a lényegre, amikor a kísérleti állatokra erős mágnest szereltek fel, amely megzavarta őket a tájékozódásban.
További kutatómunkára van szükség, hogy kiderítsük, hogyan is működik valójában a tájolási mechanizmus. A rejtély kulcsát valószínűleg az állati szövetekben természetes úton előforduló vasrészecskék jelentik, amelyek beépített biológiai iránytűvel látják el a tájékozódó egyedet. Számos tisztázatlan kérdés van még azonban.
Annyi bizonyos, hogy a háziállatok csodálatos hazatéréséről szóló jó néhány – korábban hihetetlennek tartott – történet igaz. Oda kell figyelnünk a valaha túlzásnak vélt vagy az állat összetévesztésével magyarázott históriákra is, s nem gúnyolódhatunk az olyan hír hallatán, hogy egy macska több száz mérföldet tett meg csak azért, hogy visszatérjen régi otthonába – még ha hetekig tartott is az út.